Pár napja miközben színészek életrajzát és filmográfiáit böngésztem a világhálón, ráakadtam egy filmes hangtárra. Híres filmekből voltak feltöltve magyar szinkronrészletek. Kedvenc filmjeim között keresgéltem, sok hanganyagot áthallgattam, újra átéltem kedves pillanatokat. Már majdnem befejeztem a barangolást mikor ráakadtam Agárdy Gábor és Kálmán György közös szinkronmunkájára. Belehallgattam, és valahogy annyira megfogott az a pár másodpercnyi hanganyag, hogy kedvet kaptam ismét megnézi a Casablancát. Levettem a polcról, leporoltam, beraktam a lejátszómban és újra elindítottam. Először úgy tíz éve láttam, nagyon fiatalon. Már akkor is értettem az angol szöveget, de a film igazi mély értelmét nem. Aztán még párszor megnéztem a Casablancát, de igazán élvezni és megszeretni csak nemrég tudtam. Michael Curtis azaz Kertész Mihály képekkel írja le a történetet, ahol minden kép egy kimért koncepció része. A képkockák pedig a színészek hangulatához vannak igazítva, így az egész még izgalmasabb és átélhetőbb. A jelenetek romantikusak, érezhető bennük az álmodozás, a negyvenes évek hangulata. A zene is illeszkedik a képkockákhoz. Max Steiner muzsikája, nem túl érzelgős, de ahhoz eléggé, hogy könnyeket csaljon a filmnézők szemébe. A Casablanca egy szerelmi háromszögről szól, amely a második világháború kezdetén bontakozik ki. Rick kávéház tulajdonos, rideg, magának való ember, sosem iszik vendégeivel, nincs sok barátja, érzelmeit elzárja szíve legmélyére. Ilza egy Svédországi menekült, ő a szerelem tárgya aki beleszeret Rickbe, de sajnos szerelmük nem tarthat örökké ugyanis kiderül, hogy férje mégis él. Ő pedig hitvesi hűségét betartva megy megkeresni halottnak hitt kedvesét. László egy csehszlovák bevándorló, a náci ellenes föld alatti mozgalom vezetője. A németek koncentrációs táborba zárták, megpróbálták megtörni, de ő erősebb volt mint a Gestapo, és csodával határos módon megszökött. Most az egész világon minden német a fejét akarja, csak egy reménye maradt, menekülés Amerikába. Illetve itt van Casablanca autentikus figurája, Louis Renault hadnagy, rendőrfőnök. Korrupt, lefizethető figura, aki kénytelen behódolni a Németeknek, de a szíve mélyén patrióta. Rick, Ilza és László története Casablancában olvad újra össze, amikor Ilza és férje belépnek Rick kávézójába. A szerelmesek ismét találkoznak, a pillantásaik összefutnak, próbálják kerülni egymást, de a régi sebek újra felszakadnak. Rick záróra után magába roskadtan, kávéháza homályában iszogat, Sam pedig zongorázik, próbálja elfeleltetni főnökével a gyötrelmesen szép szerelem pillanatait. És ekkor hangzik el Humphrey Bogart azaz Rick egyik híres filmbéli mondta: - Ha ő kibírta én se halok bele. Játszd! Humphrey Bogart szeme könnybe lábad a muzsika hallatán, visszatérnek a kellemes emlékek, illetve a gyötrelmes szétválás pillanata. Az a pillanat, ami szerelmes szívét örökre összetörte. Aztán ismét belép a kávézóba a szerelem tárgya azaz Ingrid Bergamn és megkavar mindent. A szerelem újra fellángol, a két szerelmes csókot vált, de Rick tudja, hogy ez nem tarthat örökké. Mégis segít Lászlónak Amerikába jutni, a film legvégén pedig elmondja Ilzának, hogy még mindig szereti, de nem szállhat fel a gépre. Ilza Lászlóval kell, hogy tartson, mert ha férje elveszti a reményt akkor a világ nem tudja legyőzni a gonoszt. Ilza végül Lászlóval tart, de ejt pár könnyet, mert bár szereti férjét, Ricket örökre szívébe zárta. Itt a végső búcsú, de Rick és Ilza számára örökre megmarad Párizs. (We'll always have Paris.). A filmszalag forog tovább, a zongora hangja átjárja a kávézót, - Játszd újra Sam, kiálltja Rick. Sam pedig csak zongorázik, és csak zongorázik... ahogy múlik az idő, as time goes by.

Az előző részben az olaszos ízek voltak az étlapon, gasztronómiai naplóm folytatásában a kicsi kínai falatkák kerülnek terítékre. Sokan ferde szemmel néznek a távol keleti ételekre, arra hivatkozva, hogy az isten nem úgy teremtette a világot, hogy a vajdasági embernek is rizst kelljen enni. Paprikás, pacal, halászlé, ez a mi hagyatékunk. Azok a kínai ételek, amiket mi eszünk, azok persze távol keleti ízekből készülnek, de nem szokványos keleti recept alapján. A Chop-suey avagy magyarul a csirkemetélt fűszerrel és zöldségekkel Amerikából ered, méghozzá a New York-i kínai negyedből. Egy kínai bevándorló ötölte ki, ugyanis csak rizst nem lehetett eladni az embereknek, így a rizshez hozzáadott kockázott csirkehúst, bambuszt, és mindezt leöntötte szójaszósszal, valamint ízlés szerint fűszerezte. Tudni kell, hogy a távol keleti népeknél gyakori, hogy inkább erős egy étel, mint sós. Gyakran nem is vagy csak alig sózzák az étkeket, inkább curryvel, szójával ízesítik a dolgokat, illetve előszeretettel használják a szecsuani szószt, amely erőssége vetekszik a chiliével. Viszont amikor nem csípős, torkot kaparó egy keleti különlegesség, akkor édes-savanyú. (Zárójelben jegyzem meg, hogy az édes-savanyú konyha nem kínai találmány. A bánátiak már akkor befőttel ették a húst, amikor a kínaiak még azt sem tudták milyen gyümölcs az ananász.) A keleti konyha arról is híres, hogy szeretik keverni a különböző ízeket, nem megszokott párosításokat hozva létre. Mint pl. a csirkemetélt citromos ananásszal, vagy a sült csirke édes paradicsomos mártásban chilis kivi körettel. Ezek – mint mondtam – kínai ízvilágú finomságok, de egy átlagos pekingi család nem ezt eszi. Ők – gondolhatnánk – rizst rizzsel fogyasztanak, de annyi bizonyos, hogy pálcikával. A leves természetesen kivétel, azt elegáns, lapos porcelánkanállal kanalazzák. Nem olyan nehéz az evőpálcika használata, mint amennyire azt egyesek gondolják. Íme egy rövid útmutató azoknak, akik ki szeretnék próbálni ha következő alkalommal egy távol keleti étteremben tévednek. Az egyik, mozdítatlan pálcikát jobb (vagy bal) kezünk hüvelykujja tövébe helyezzük, hozzászorítjuk mutatóujjunk tövéhez, lejjebb pedig megtámasztjuk a középső ujjunkkal. Így a pálcika stabilan fog mozogni kezünk forgatásával. A másik pálcikát végigfektetjük hajlított mutatóujjunk hossztengelyében, és hüvelykujjunkkal hozzácsippentjük. Akkor fogjuk helyesen a pálcikákat, ha mutatóujjunk mozgatásával össze tudjuk csattintani, és újra eltávolítani egymástól a két pálcikát anélkül, hogy azok elcsúsznának egymáson, vagy kiesnének a kezünkből. Louis de Funes francia komikus filmjében (Szárnyát vagy combját?) röpködnek a falatok a keleti séf sütőlapjáról a vendégek tányérjába. Pár másodperc a sütőlapon, ripsz ropsz és kész az egész, lehet fogyasztani. A kínai ételek gyorsan készülnek, legtöbbször látványkonyhában, ami lehetővé teszi, hogy végignézzük hogyan is repül a csirkénk egyenesen a tányérunkba. Azért emlegetem oly sűrűn a csirkét, mert a keletiek szeretik a szárnyasokat (pekingi kacsa, szecsuani csirke, currys csirke, indiai diós csirke stb.) Egy igényes kínai vendéglőben (ilyennel eddig csak Párizsban találkoztam) a hús, de legtöbbször a halételek mellé kézmosó edénykét is adnak, amiben különböző illatos fűszerek találhatóak. Ha ebbe mártjuk ujjainkat evés után, akkor nem lesz halszagú a kezünk. A keletiek az alkoholt sem vetik meg, étkezés után kötelezően felszolgálandó a rizspálinka. Érdekessége, hogy a pohár alján legtöbbször kis képek láthatók, amelyek fokozatosan homályosodnak, majd eltűnnek, miután kiittuk a poharunk tartalmát. A keleti éttermeket általában hangulatos lampionok, legyezők, aranyozott Buddha szobrok díszítik. Este gyertyafény, néhol még udvari tűzijáték is van. Persze akadnak olyan Jackie Chan filmekben látott kifőzdék is, amik a múlt századi Kínát idézik. Szóval nézhetünk ferde szemmel a kínaiakra, mert ők is ferde szemmel néznek ránk, de az ételeikre ne nézzünk ferde szemmel. Szárnyát vagy combját? Nekem mindegy, csak repüljön. A gasztronómiai barangolásnak még nincs vége. A trilógia a befejező résszel folytatódik.

Gasztronómiai napló! -Első rész- Egyetemista vagyok, de ember is. Tanulni kell, de nem jó túlzásba vinni, mert még megárthat. - Mondom én, aki aztán igazán nem viszem túlzásba. -. Pár hónapja szobatársammal eldöntöttük, hogy a könyvek tanulmányozása mellett időt szakítunk Újvidék megismerésére is. - ha még nem derült volna ki, a már említett városban koptatjuk a padot. - Elterveztük, hogy hetente többször megteszünk pár egészségügyi illetve kulturális sétát, azzal a céllal, hogy részletesen megismerjük tartományunk fővárosát, minden utcájával, emlékművével, nevezetességével együtt. Persze a séták sosem tartottak fél óránál tovább, ugyanis valaki kettőnk közül – lehet, hogy én – felajánlotta, hogy fizet egy hideg csapoltat a másiknak, és ki tudna ellenállni egy hideg sörnek?! Gondoltam! Az ember akarata erős, de sajnos vannak határok. Amikor pedig egy pilsenitől feltöltődve folytattuk volna kulturális körutunkat, akkor jött az, hogy: ,,Ettől az ivástól úgy megéheztem.”, és ha már megéheztünk akkor nem tehettünk mást, hát ettünk. Telt múlt az idő, mi pedig jártuk az éttermeket, a legjobb ízek után kutatva. Végül azt vettük észre, hogy kulturális kalandorokból átcsaptunk ízvadászokká. Rövid gasztronómiai sétánk első része kerül most terítékre; ,,Itáliát látni... és meghalni“, avagy nem csak Olaszországban vannak pizzériák. Nagyon fontos dolog tisztában lennünk a tényekkel! Újvidéken legalább annyi pizzázó van mint Rómában – ha nem több-, de sajnos jó pizzériából kevés van, pontosabban -eddigi kutatásain alapján- kettő. A pizzákat 3 csoportra lehet osztani: Pizza ala Adria, Pizza ala Bologna illetve Pizza ala Nagymama. A pizza ala Adria jellemzői többek között, hogy: pofátlanul vékony tésztából készítik. A feltéteknek gyakran semmi íze, a fűszerezés nem szakszerű, legtöbbször még az oregánót is kifelejtik (ami a pizza alap fűszere.) A pizzák ezen családja nevét arról kapta, hogy az Adriai tenger partján Olaszország szegényebb szomszédainál készítik ilyen ,,spórolós“ szakszerűtlen módon. Második a sorban a bolognai. A pizza ala Bologna érdekessége, hogy legtöbbször idénymunkát vállaló egyetemisták készítik. Szerintem az a tény, hogy az olasz konyhát csak filmekből ismerő fiatalok állítják elő ezt a fajta étket, az mindent elárul. Végül, de nem utolsó sorban pedig itt a Pizza ala Nagymama, azaz a ,,kalács''. Tésztája vastagabb mint két meggyes pite egybevéve, a feltétek eléggé gazdagok, de mivel általában a sajtból van a legtöbb -mert az a legolcsóbb- a többi hozzávaló ízét nem is érezni. De a sajt mellet alapból jól felöntik kecsappal vagy híg paradicsom lével, hogy még véletlenül se tudjuk élvezni a falatozást. Sajnos eddigi tapasztalataim és vizsgálataim szerint, Újvidék legtöbb olasz éttermében – legyen az akár elegáns, vagy csak egy kis lyuk a város szélén – az általam említett pizza fajták valamelyikét szolgálják fel. Csupán két olyan helyet tudnék említeni ahol értenek is a dolgukhoz, ahol a pizza az pizza. Aki igazi olasz hangulatra vágyik az menjen el Szicíliába. Na nem az igaziba, hanem az Újvidékibe. Zöld, fehér valamint piros asztalterítők, olasz zászlóval díszített plafon, olaszországi tájképek a falon, ,,Térden állva jövök hozzád”, illetve Don Corleone fényképe, hogy egy percig se feledjük el, hogy hol is vagyunk. A pizza páne-ja magyarul tészta, csupán annyira vastag, hogy lakasson. Nem spóroltak a feltéttel, de nincs rajta túl sok. Eléggé fűszeres, de nem vitték túlzásba. Plusz pont, hogy még az illemhelyek is autentikusak. A a női mosdón Sophia Loren, a férfi mosdó bejárati ajtaját pedig Marcello Mastroianni arcképe díszíti. Tudom az evés és az illemhelyek említése nem fér meg együtt, de ez az arcképes dolog mégis egy említésre méltó kis apróság. Nekem tetszik. Szóval igazi kis olasz hely dél Olaszország szívéből. Mai gasztronómiai sétánk végállomása Little Italy, azaz az újvidéki Pizza Doktor, amely hely tipikusan az 1920-as, 30'-as évek Amerikáját idézi. Piros kockás terítők, zsúfolt étkező + műanyag székek és asztalok a piciny teraszon, valamint látványkonyha. Aki a doktorhoz betér annak csak egy panasza lehet, hogy nagyon szeret enni. A pizza páne olaszosan vékony, a hozzávalókat gondosan válogatják. A feltétek inkább ízletesek mint bőségesek, ráadásul a paradicsomos és egyéb öntetek házi készítésűek, és még extra feltétet is kérhetünk a pizzánkra. Szóval itt aztán ízekre szedhetünk minden falatot. Szóval ha ezen két helyek valamelyikébe betérünk, akkor nyugodtan idézhetjük a keresztapát: ,,Ez egy szicíliai üzenet. Azt jelenti, hogy Luca Brasi a halakkal alszik.“ Most nem akarok senki sem arra biztatni, hogy öntsön cementet a lábára, és miután megkötött vesse magát a Dunába, csak azt mondom, hogy ha az ember a doktor vagy Szicília pizzáját megízlelte, akkor már volt értelme az életünknek. Szóval ha Itáliát megízleltük, akkor nyugodtan pihenhetünk a halakkal. Jövő héten a szárnyasok lesznek az étlapon. Szárnyát vagy combját? Folytatjuk!

Rocky Marciano, Muhammad Ali, Myke Tyson, az ökölvívás legnagyobbjai! A lista azonban nem lenne teljes ha nem említenénk Papp László nevét. ? volt a világ legnagyobb és legmegbecsültebb magyar bokszolója, aki értelmet adott a kommunista id?k magyar zászlaján lév? kalapácsnak, mert ? volt a kalapács. 1996 óta a magyar örökség része. Papp László 1926. március 25-én született Budapesten. Édesapja, 1937-ben bekövetkezett haláláig, gépkocsivezet?ként dolgozott. Ezután édesanyja kis f?szerüzletéb?l tartotta el a családot. Édesapja hegedülni taníttatta, de ökölvívó mérk?zésekre is elvitte. A fiatal Lacinak annyira megtetszett a sport, hogy barátaival elmentek egy edz?terembe, hogy megpróbálkozzanak az ökölvívással, de az els? edzésen úgy megverték ?ket, hogy elment a kedvük az egészt?l. A II. Világháború után a 19 éves Laci ismét megpróbálkozott a boksszal. Tehetségét nevel? edz?je, Fehér István, hamar felismerte, majd Adler Zsigmonddal való találkozása meghatározta kés?bbi életét. A két ember elválaszthatatlan barát lett és együtt érték el a világraszóló sikereket. Pap László körülbelül 300 mérk?zést vívott, melyek nagy részét kiütéssel, vagy feladással illetve dönt? fölénnyel nyerte meg. Hétszeres magyar valamint háromszoros olimpiai és többszörös Európa-bajnok. Harmadik olimpiai gy?zelme után, 1957-t?l, állami engedéllyel a profik táborába lépett, ahol 29 mérk?zésb?l 11-t kiütéssel, 12-t pontozással, 4-t technikai k. o. - val nyert meg. Két mérk?zés döntetlennel végz?dött 1962-ben profi középsúlyú Európa-bajnok lett, mely címét hatszor védte meg.1964 végén a magyar kommunista állami sportvezetés pályafutásának befejezésére kényszerítette, megfosztva ?t attól a lehet?ségt?l, hogy a világbajnoki címet is megszerezze. 1989-ben a World Boxig Council egy tiszteletbeli övet adott át Pappnak, „a világ legjobb amat?r és hivatásos középsúlyú ökölvívójának” Nagyapám Agárdi Gyula is bokszolt fiatal korában. ? azonban a profi pálya helyett a vendéglátóipart választotta. Ahogy ? fogalmazott, csak ringet és súlyt váltott, a szorítóból a borospoharak, vizezett italok, és iszákos kártyások közé lépett. Mint egy igazi ökölvívó haladt egyre magasabbra, el?ször konyhai segédként majd mint f?pincér dolgozott, kés?bb pedig jól men? kocsmák és vendégl?k tulajdonosaként került be a kávéházi boksz élvonalába. A 60’as évek derekán amikor a szabadkai Népkört vezette -jól men? vendégl? volt az akkoriban-, belépett az étterembe 5 fiatal Lakatos, - de nem szakmabeli - Elmondásuk szerint a zenészekkel volt valami le rendeznivalójuk. Sorra törtek a poharak, tányérok, repkedtek a nehéz szavak valamint a sörösüvegek. Az egyik pincér szólt a Górénak, -a dolgozók így szólították nagyapámat-, hogy nagy baj van, tenni kéne valamit. A srácok amikor meglátták öregapámat elkezdtek röhögni, az egyikük be is szólt ,,Nézzétek mán! A vén hózentrégeres tatát küldték, hogy rakjon rendet.” Erre az öreg a boksz sportszer?ségét, valamint a kávéházi bunyó minden szabályát betartva penderítette ki az 5 huligánt, minimális er?szak alkalmazásával. Jobb egyenes - bal horog, bal egyenes - jobb horog, kiütéses gy?zelem! (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy másnapra ki kellett cserélni a bejáratnál lév? ablakokat.) Ez volt az igazi K.O., kávéházi ökölvívás magas fokon. De,. hogy mi köze van Agárdi Gyulának a vendégl?snek, kávéházi öklöz?nek a profi ökölvívás mesteréhez Papp Lászlóhoz? 1996 -:ekkor betegedett meg Papp László, és ekkor hunyt el Agárdi Gyula. Noha öregapám sosem találkozott Papp

Bizonyára mindenki fiókjában ott lapul egy cetli - egy rövid vagy hosszú lista - azon úti célokról, ahová egyszer jó lenne eljutni, lehetőleg még ebben az évezredben. Párizs, London, Athén, Isztambul, Stockholm, New York, Los Angeles, Havanna, Fokváros, Peking, Tokió stb. Persze ezen városok nagy része csak a papírra vetett tinta formájában marad meg emlékünkben, mert a lista végtelen, de a mi lehetőségeink – és most itt többek között a pénzügyi tényezőre gondolok – végesek! Azonban van egy hely ami minden listán ott van, ahová minden utazó, kalandor, pihenni vágyó el szeretne jutni, a piramisok, tevék, beduinok valamint a tenger és a tengernyi homok hazája: Egyiptom! Egyiptom Észak-Afrikában, illetve részben Délnyugat-Ázsiában (Sínai-félsziget) fekszik. Nyugaton Líbiával, délen Szudánnal, északkeleten pedig Izraellel határos. Északon a Földközi-, keleten a Vörös-tenger övezi. Fővárosa Kairó, parlamentáris köztársaság, hivatalos nyelv az arab, továbbá beszélt idegen nyelvek az angol a német valamint az orosz. Az ország az iszlám szellemében működik. Pár éve látogattam el Egyiptomba. Úti célom egy tengerparti város Hurghada volt, valamint az utazás része volt egy 3 napos kairói látogatás. Az izgalmak már a levegőben elkezdődtek, mikor a pilóta közölte, hogy most kis időre átadja helyét egy növendéknek aki vizsgázni fog, és ha sikeresen teljesít akkor visszafelé is vezetheti a gépet. Gondoltam, hogy semmi baj sem lehet, de azért egy kicsit ideges ilyenkor az ember, mert a pilótának elég egy rossz mozdulat – főleg ha kezdő - , és a Vörös tenger helyett kicsit előbb érünk a vízbe! A landolás problémamentesen zajlott, tapssal gratuláltunk az immáron pilótává avatott növendéknek. Már a repülőből kilépve éreztem, hogy valami új, valami különleges fog várni. Különlegesen nagy volt a hőség valamint a levegő páratartalma, pedig tavasszal mentem - márciusban – amikor állítólag 45 foknál sosincs melegebb... árnyékban! Még egyetlen bevásárló túrára sem indultunk el, de már a reptéren kaptam egy szeletet a kőtömbök országából. Az Egyiptomi vízum mellé – amit a helyszínen kell megvásárolni – rögtön  mellékelve lett egy reptéri dolgozó DNS mintája is - mivel ott egy sima bélyeg kerül az útlevélbe - valamint egy „Welcome to Egypt” pecsét, arab nyelvű változata. Rövid várakozás és még rövidebb vámvizsgálat után a túravezetőnk kíséretében már szálltunk is fel a buszra és haladtunk a szállásunk felé. Igényes turisták sem fognak csalódni mikor a szállodába érnek, még akkor sem, ha szembesülnek azzal, hogy a csillagokat Afrikában kicsit másként értelmezik, mint Európában. Jómagam a Princess Palace hotelben szálltam meg, ami jó választásnak bizonyult. Napóleon arcképe, valamint a Hotel Kalifornia taktusai köszöntöttek. Hogyha Napóleonnak jó volt akkor nekem is jó lesz – mondtam magamban -, ugyanis a helyiek szerint az egykori francia hadvezérnek ugyanott volt tengerparti hadiszállása, ahol most én is süttetni fogom a hasam. Azért has süttetés előtt előbb megtömtem a megtömni valót. A svédasztal alapértelmezett! Minden fogyasztható amit csak megkívánunk, és a rémtörténetekkel ellentétben a hús nem azért úszik sárga szaftban, mert már megromlott, hanem, mert a helyiek szeretnek mindent körivel fűszerezni. Attól még ahogy mondtam semmi sem romlott, csak más az ízvilága az arab ételeknek mint amihez mi európaik hozzászoktunk. Viszont ez nem kéne, hogy zavarjon senkit, mert az természetes, hogy egy adott ország különlegességeinek megismerésébe a helyi ételek megízlelése és fogyasztása is beletartozik Azonban aki nagyon nem bírja a keleti ízeket, azok számára még mindig adott a sült csirke, vagy a bécsi szelet burgonyával kombináció. Bár muszlim országról van szó az étkek mellé sör és egyéb alkoholos ital is fogyasztható, a városban viszont csak sörcsapolási engedéllyel rendelkező bárokban lehet alkoholhoz jutni. A helyiek a Kárkádé nevű italra esküsznek – magyarul hibiszkusz tea – aminek fogyasztása még a brit gyarmatosítók idején honosodott meg Egyiptomban. A hotelszobáról csak annyit, hogy az ablakok a tenger felé néztek, rendezett volt minden, a hazai eseményekről sem maradtunk le, ugyanis műholdas tv-n bejött többek között a CNN valamint a BBC. Alvás és az új nap kezdete előtt jöhetett még egy kis séta a városban. Hurghada esti forgatagát nem szabad kihagyni. A Vörös tenger sós levegője keveredik a fűszerek és a vízipipa bódító illatával, a bazársoron pedig alkudozó árusok várnak a vevők ajánlataira. Teafüvet, kávét érdemes beszerezni valamint egyiptomi finom dohányt és hieroglifákkal díszített Papyrus tekercset. Egyik üzletben egy idős eladó - mellékállásban egyetemen oktat képírást - 50% os kedvezményt adott, miután megtudta, hogy Szerbiából, azaz a volt Jugoszláviából jöttem. Náluk is három az igazság, de nem a magyar hanem az egyiptomi. - Tito, Nasser, Nehru 3 nemzeti hős; skandálta az öreg professzor. Amikor már tejesen elfáradtunk irány az ágy, reggel pedig nem kakas, hanem az imám hangja ébreszt mindenkit. Másnap első dolgom volt körbejárni a hotel kertjét, illetve elindultam, hogy megmártózzam a Vörös tenger kékeszöld habjaiban. Persze a szállodához a vendégek megelégedésére és külön örömére medence is tartozott. Igazából sosem értettem, hogy ha valaki már elutazik egy távoli vagy akár közeli tengerparti országba, miért medencében és nem a természetesen sós vízben fürdik, de azért jó európai révén én is úsztam egyet a medencében. Üdítő érzés volt, ugyanis mint megtudtam ez egy különleges hűtött vizű konstrukció, orosz testvéreink részére fejlesztve és fenntartva. Szóval maradtam a sivatagi homokkal és pálmafákkal övezett természetes haboknál. A tenger után azonban gondoltam megnézem a tengernyi homokot is. Egy Sahara túrára mentünk a kis csoporttal, sokan mondták, hogy jó lenne nem ebédelni az út előtt, nehogy búvár kaja legyen belőle. (Zárójelben jegyzem meg igazuk volt, mert a sofőrök Dakaros vezetési stílusának eredményeképpen estére visszajött az ami már egyszer lent szétnézett.). De ez ne riasszon el senkit, mert a látvány elképesztő. Az ember rálép mezítláb a forró homokra, az ujjai között érzi a Sahara sistergését, és valami olyan érzés fogja el mint Napóleon bátor katonáit a sivatagi menetelés közben. Úgy érezzük mintha elfoglaltuk volna a világot pedig az egész csak 20 percig tart, amíg a dűne túloldalán be nem szállunk újra a járművünkbe, haladva következő állomásunk felé. Miután megtapasztaltuk és megszerettük a tenger és a homok varázsát jöhet Kairó. Viszlát Hurghada, remélem majd még találkozunk. Innen tovább katonai konvoj kísérte a buszunkat, mert bár errefelé nem robbantanak, azért sosem lehet tudni. Pár óra zötykölődés után megérkezünk. Helyszín Kairó, Mádi negyed, egy elegáns négycsillagos szálloda. Igazából sokan nem értették mire ez a sok csillag a szállodán, mert már mindenki látott szebbet és jobbat, de a hotel szobái mindenre választ adtak. A panorámás ablakok egyenesen az ókor legnagyobb csodáira a 3 piramisra néznek. Szavakkal nem lehet kifejezni azt amit akkor a horizonton láttam, és megértettem, hogy a 4 csillag egyenlő 3 piramis + ellátás. Másnap a kairói bazárba vettem az irányt, selymet, arab kendőt és pár apróságot vettem pontosabban ,,alkudtam’’ az itthoniaknak. Gondoltam, hogy egy jó tea mellett pihenem ki a fáradalmakat, de rövidre sikerült a szieszta, ugyanis két kávéházi tulajdonos szó szerint összeverekedett azon, hogy most hova is üljek be. Végül is megittam egy kólát és fizettem. ,,Én a vízilovakkal vagyok” emlékeztem a Bud Spencer és Terence Hill filmcímre ahogy beléptem a kairói állatkert kapuján. Elefántok, oroszlánok, kígyók, pókok, bivalyok, oroszlánsimogatás és persze vízilovak várták a látogatókat, de a legnagyobb különlegesség az egész állatkertben mégis mi voltunk, azaz a pár európai fehér és egy japán turista. Utunkat végül a Gízai-fennsík meglátogatásával koronáztuk meg. Végre –kiáltottam- itt voltak ők, azok a kőtömbök, amelyeket eddig csak tévéből vagy képeslapok, újságok hasábjain láthattam viszont, a hét csoda legcsodásabb ékkövei, a magasztos piramisok és a Szfinx. Az oroszlántestű és emberfejű lény aki az idegeneket volt hivatott elijeszteni. A törökök le is faragták az orrát, hátha majd kiszáll az ereje és könnyebben bevehetik Egyiptomot. Egy időutazás az egész, mintha pár ezer évet mentünk volna vissza a történelemben, pedig csak 7 kilométer van Kairó és Gíza között. Tévében nem tűnnek ilyen nagynak, tévében valahogy nem jön át a kőtömbök igazi hatalma, amit csak az élhet át aki élőben látja, tapasztalja, megérinti Kheopsz, Kefren és Mükerinosz örökségét. Dagadó mellel álltam a 3 óriás előtt, szemem a távolba révedt és valahogy úgy éreztem magam mint a már említett francia hadvezér, a győztes csata után. Igen – mondtam magamban büszkén – meghódítottam a kőtömböket, Napóleon után... szabadon.

,,Töltsd meg a kriglimet Józsi, hadd döntsem már a piát, én aki valaha láttam a pia apiát.“ Énekelte Agárdy Gábor a nemzet színésze, híres a ,,Vén Piás” c. számában. A helyszín egy kocsma, a szám főszereplője Árpi, kinek álma a csárda, ágya a járda, ahol elheverne lazán ha hagynák. A kitalált hős -aki a művész úr elméjében, valamint a vidéki kiskocsmákban él- csak álmodni, mert arról ami pár nap múlva bekövetkezik. Bor féláron! Eljött a mennyország! Nem vagyok alkoholista, de néha lazítás -képpen jólesik meginni egy két pohár jó bort, vagy lehúzni a paprikás, vagy egy bécsi szelet után. Vasárnap volt nálunk eddig a bornap, előkerültek a flaskák, és Kazal Lászlóhoz hasonlóan decinként kóstoltuk végig és választottuk ki, ,,drága aranyos patikáim” az ebédhez legjobban illőt. Ezentúl azonban átszokunk majd a szerdára, ugyanis ez lett és lesz is a hivatalos bornap azaz bor szerda. Éttermekben országszerte féláron lehet bort rendelni, a ház bora mindenhol 50%-аl olcsóbb, és ez nem csak nekünk, de marketing szempontból is jó... de azért inni jó! Eddig sajnos nem sok vendéglátó egység csatlakozott az akcióhoz, de szerdáig még van idő, tessék alapozni, készülni a nagy napra. Népszerűsíteni kell is a magyar bort, de az igényesek eddig is hazaival öntöttek a garatra, a külföldi meg ugye jó ha vendégségbe megy az ember, mert azért valamit illik vinni. Szóval egy jó kezdeményezés, isten éltesse sokáig az akciót, ,,mert az ember gyomra nem egy bús koporsó, bor kotyog le este nem is kevés hordó.”

Árpád korában a magyarokat lovas nemzetként ismerték, mindenki elrettent nyilainktól és lovas képességeinktől. Persze azóta inkább minket azaz rajtunk lovagoltak, de erről meséljenek helyettem a történelemkönyvek valamint a Révay Nagylexikon. Azonban az 1800-az évek közepén egy fiatal nemes megismertette a Pestiekkel a lóversenyt, lovakat hozatott Angliából, egy impozáns ügetőt épített ami azóta is működik, de meddig? Széchenyi gróf meghalt, eltemette magával a Bach korszak, az ügetőt pedig úgy tűnik egy bevásárló központ fogja maga alá temetni. Az ügető megszűnésével pedig egy korszak szűnne meg, egy szimbólum, valamint sok élet is összeomlana. Nem találkozhatnánk többet Béla bácsival és a többi lovis junkie-val, akik két fröccs mellett latolgatták a befutót, a nagyapáknak pedig nem lenne hol gyarapítani nyugdíjukat: ,, Elmegyünk és megmutatom az unokámnak a lovakat.“ címen. Egykoron olyan csodalovak futottak itt mint Naplopó, Kincsem illetve Imperial, amely ló 25 győzelmével bebizonyította, hogy szocializmus ide vagy oda, ő megy előre ameddig lehet. Szeretem a lovit, van valami pozitív hangulata, szépsége, valami leírhatatlan amit a kukkeres öregek, lovak szerelmesei és a lóverseny junkie-k látványa nyújt. Most újra felcsillant a remény, a bevásárlóközpont máshol lesz kénytelen megkötni a homokot, ugyanis feltűnt Overdose. Egy nyeretlen kétéves ló volt amikor gazdája megvásárolta, azóta veretlen négyévessé érett, értéke amiért el lehetne adni megközelíti a több milliárd forintot. Tizenkét versenyből tizenkett?t nyert, de igazából múlt vasárnap értettem meg, és láttam meg benne a csodát. Amit művel azt látni kell, átérezni. Egy film, egy előadás megfogja az embert, de egy ló futása is meghathathat, mert sokakat meghatott. Sajnos csak tévén nézhettem végig a futamot, de az erő átjött a plazma tévém képernyőjén. Overdose rajt-cél győzelmet aratott, senki sem tudta legyőzni Overdose-t csak maga Overdose. Hét test azaz lóhosszal verte a mezőnyt. Hihetetlen! Persze az még inkább, hogy olyan álhírek jelentek meg, hogy pornózott (A lovarda árnyékában, Lovas amazonok stb), illetve, hogy öt lába van és azt is Orbán Viktor utasítására használta, és azért lett olyan gyors. Szóval örültem, de szomorkodtam is, mert mi magyarok ilyenek vagyunk, ,,hogy a szomszéd tehene is...” azaz lova. Szerencsére Overdose-t csak Overdose győzheti le. Fusson még sokáig!

Pár hete néztem meg a Schindler listája c. filmet. Már rég óta terveztem, de valahogy mindig visszatartott az a tudat, hogy egy szörnyűségekkel teli történetről van szó. Amikor azonban rászántam magam és mégis végignéztem, két szó jutott eszembe. Szörnyen gyönyörű! Spielberg naturalista módon festi le a Holokauszt és a népirtás szörnyűségeit és egy kerek jellemrajzot kapunk Oscar Schindler alakjáról. Az, hogy az egész film fekete fehérben lett felvéve, csak erősíti a történet hitelességét, és mélységét, illetve jobban beleélhetjük magunkat. Két színes momentum van az egészben. Az egyik egy gyertyaláng, amit zsidó munkások gyújtanak Sabbath-kor. Virrasztanak, emlékeznek a láng tartja bennük a reményt, a reményt, hogy egyszer majd az ő életük is lehet újra színes és boldog. Illetve itt a tragikus sorsú piros kabátos kislány, aki végigfut a képen, senki nem figyel fel rá, gyermeteg, játékos, de meghal. Őt is megölik, belőle pedig csak piros kabátja marad egy ruhakupac tetején. Spielberg a legsokoldalúbb rendező, mindenféle területen kipróbálta már magát a fantasztikumtól a kalandon át a drámáig. Az, hogy egy ilyen mély és precíz filmet készített egy ilyen érzékeny témáról, az zsidó származásának és művészi képességeinek köszönhető, mert ő egy festő, de filmkockákkal fest. Egy igazi képíró! A történetnek három főszereplője van Oscar Schindler-el a középpontban. Schindler jómódú német polgár, a náci párt tagja. Neve legtöbbek számára egyet jelent a pénzel és sikerrel. Szeret szórakozni, jókat inni, de legtöbbször ilyen tivornyázások során alakítja ki üzleti kapcsolatait, és így szerez befolyásos barátokat. A pénzen és a szép nőkön kívül minden más hidegen hagyja. Egy gyárat akar nyitni, és munkásokat keres. Zsidókat alkalmaz, mert ők majdnem ingyen dolgoznak, megéri, mert sok van belőlük, egyszerű pótolható eszközként tekint rájuk. A film során végigkövethetjük Oszkár jellemfejlődését, azt a katartikus változást amin végigmegy Schindler figurája. A pénz érdekli, a sok és a még több pénz, azonban ahogy haladunk a szörnyűségek felé ő úgy halad saját megtisztulása felé. Elrettenti őt a halál, a gyilkolás, az élve eltemetett emberek látványa, máshogy néz már a világra. Örökre megváltozott, a pénz már nem elsődleges, csak a túlélés a fontos és az, hogy aki az ő gyárában dolgozik az szintén túlélje. Embereket fizet le, értéktárgyakat ad hivatalnokoknak csak, hogy minél több zsidó dolgozzon a gyárában. Később kockáztatja saját életét és vagyonát is munkásaiért. A munkásait megvásárolja a német táborvezetőktől, megmentve ezzel rengeteg életet. A második kulcsszereplő Itzak Stern. Ő egy egyszerű de furfangos könyvelő, akit Schindler bérel fel gyárának irányítására. Stern szó szerint a halál torkából jött, érdeklik az emberi sorsok, megpróbál segíteni akin csak tud, és részben neki is köszönhető az, hogy Oszkár Schindler megváltozott. Stern pedig lassan nemcsak gazda és munkáltató ként tekint Oszkárra, hanem mint barát, és egy olyan ember akire mindig lehet számítani. Végül pedig itt van Amon Goeth, táborvezető, százados. Szadista, aki azért képes volt lelőni embereket, mert elloptak tőle egy csirkét. Napi szórakozása, hogy kiül villája teraszára és távcsöves puskájával találomra lövi ki a táborban lévő zsidókat. Érzelemmentes, gyilkos. Karaktere egyenes vonalon halad a halál felé, nem tisztel senkit, egyedül a szobalányát kezdi megszeretni, álmodozik róla, de tudja, hogy nem lehet semmi, mert a nő zsidó. Végül az oroszok felakasztják Goeth századost. Szóval három szereplőn keresztül bontakozik ki a cselekmény, mutatkozik meg a holokauszt szörnyű arca, de a filmben vannak felemelő pillanatok is. Laim Neeson alakítja Oszkár Shindlert, Ben Kingles pedig Izak Stern szerepében látható. Ők ketten kiváló párost alkotnak, eleinte tűz és víz, de később már barátként tekintenek egymásra, sok gyönyörű pillanatot osztanak meg egymással. Olyan felemelő pillanatokat, amelyeken nem lehet visszatartani könnyeinket. A film második felében Oszkár a szörnyűségekről mesél barátjának, és arról, hogy egyszer majd vége lesz ennek az egésznek és akkor majd isznak és koccintanak egyet. A kamera Sternre közelít, kicsordul egy könnycsepp a szeméből és azt válaszolja: ,,Én inkább most innám meg az az italt.”. Utána készül a lista, Stern gépeli a neveket, egész éjjel dolgoznak. Stern megkérdezi főnökétől, hogy a nácik, hogy mentek bele abba, hogy nélkülözzenek több száz zsidót, de aztán rájön, hogy főnöke pénzért veszi meg őket. Schindler viccesen csak annyit mond erre, hogy: ,,Stern, azt hittem, hogy észhez fogsz téríteni, mert nagyon sokba kerül ez nekem”Lassan a háború véget ér, jönnek az oroszok, Schindler pedig 1200 zsidóval virraszt, vár. Itzak Stern és a többiek egy minden munkás által aláírt levelet nyújtanak át neki és egy gyűrűt, amin héberül csak ennyi áll, hogy: ,,Aki megment egy életet az az egész világot menti meg.“ A táborparancsnokot felakasztják, Schindler elmegy Lengyelországból, az 1200 megmaradt túlélő pedig menetel a szabadságba egy elhagyott réten keresztül. A kép átvált színesbe, a menetelők már öregek, és már szabadon mennek Oszkár Schindler sírja felé, hogy leróják kegyeletüket. A film művészi értékét emeli a hét Oszkár díj amit többek között legjobb film, legjobb rendező és legjobb eredeti filmzene kategóriákban nyert el. A komoly, megható és megindító filmzenét John Williams komponálta. Autentikus dallamok, a remény hangjai ezek, amelyekben ott érződik Lengyelország, Magyarország és kelet Európa esszenciája. Szívbemarkoló muzsika ez, amit a világ leghíresebb hegedűművészének Itzak Perlmann-nak a hegedűszólói és játéka csak nyomatékosít.

Szóval egy időtlen film klasszikus. A Schindler listája, amit akárhányszor is nézünk meg mindig megindít, meghat és megsirattat bennünket. Végig kell nézi a filmet ahhoz, hogy megértsük azt ami történt. Haragot, dühöt és sajnálatot fogunk érezni, a végén pedig sírunk, mert minden jóra fordul, és megszólal a bús hegedű... a holokauszt hegedűje.

Ismét eltelt 24 óra. Jack Bauer megmentette a világot, de a rádiójátékokat és a rádiószínházat sajnos már ő sem tudta visszahozni. Teret hódított a televíziózás, elleptek bennünket a sorozatok. Lassan már annyian lesznek mint a kínaiak és az indiaiak együtt, de mi jó katona módjára távirányítóval felfegyverkezve, készen állunk a csatára. Napóleon vesztett Waterloo -nál, de a sorozatháborút mi még megnyerhetjük. A videó, a DVD, az internet a mi oldalunk áll, ilyen erős szövetségesekkel pedig nem veszíthetünk. Amióta a pittsburghi KDKA rádió 1921-ben útjára indította a világ első rádiószínházát, az emberek rákattantak a folytatásos történetekre. A rádió szórakoztatott, szocializált és kielégítette a hallgatók igényeit. A 40’es években a televízió átvette a rádió helyét, tévéfüggők lettek az emberek. A rádiós színház lassan kiment a divatból, a kis sugárzó doboz új lehetőségeket nyújtott, a sorozatban szereplő színészeket már láthatták is az emberek. Napjainkban mindenki néz valamilyen sorozatot, még az is aki azt mondja, hogy ő olvas, nem tévézik. Kivétel nincs! Végül is a ,,Beszélgetések a könyvtárban” is egy sorozat, csak más profilú mint a többi. Szóval függünk! Egyesek azért, mert ha már elkezdtek követni egy sztorit, miért ne folytassák, sokan tényleg élvezik, beleélik magukat a folytatásos történetekbe, és olyan is akad aki úgy áll hozzá, hogy, egy sorozattal jól el lehet ütni az időd. A pszichológusok gyakran dobálóznak azzal a kifejezéssel, hogy sorozatfüggőség. Legtöbbször horrorisztikus módon beszélnek arról, hogy mi lesz ha túl sokat nézzük ezeket az ,,ördögi teremtményeket’’. Egyszer csak eltávolodunk a külvilágtól, nem tudjuk majd megkülönböztetni a fikciót a valóságtól, és azt vesszük észre, hogy Berényi Miklós gyógyulására gyűjtünk a világhálón. Persze azért nem ennyire súlyos a helyzet, de az tény, hogy léteznek fanatikus függők. Az amerikai filmeket gyakran lehordják a kritikusok. Értelmetlen, tömeggyártott termékekként vannak elkönyvelve, amik sorra jönnek a futószalagról, és mind egyformák. Manapság sokak szerint már nem ,,trendi” a Casablancáért vagy a Keresztapáért rajongani, mert az európai film az új irány, a művészfilm az új divat. Szóval nagyban szidjuk a tengerentúli filmeket –tisztelet a kivételnek- viszont csak amcsi sorozatokat nézünk, legfőképp azért, mert azok a legjobbak, de az is közrejátszik, hogy más országokban nincsenek túl jó sorozatok. Ami van az amerikai utánzat, vagy átvett dél amerikai szappanopera. Az nem kérdés, hogy ellepnek bennünket a telenovellák, szappanoperák, folytatásos rövidfilmek, sorozatok. Szerintem viszont nagyobb fejtörést jelet az, hogy mit is nézzünk!? Mindent nem lehet, mert az embernek arra nincs ideje, valamikor dolgozni és aludni is kell. Annyi videófelvevő pedig egy házban sem fér el amivel minden ,,jó”dolgot fel lehetne venni. Szóval a választék nagy, de a lehetőségeink korlátozottak. Személy szerint én nem nézek sok sorozatot, mert nagy része nem érdekel, a legtöbbet meg elvből kerülöm, nehogy függővé váljak. Mindig van két sorozat amit követek, ezekből is csak az egyiket rendszeresen. 2001-ben a FOX televízió útjára indította a ,,24” c. sorozatot. A történet lényege, hogy egy Jack Bauer nevű amerikai ügynök minden évadban megmenti Amerikát és néha még szerényen a világot is. Az egész olyan elcsépeltnek hangzik, de nem az, egyáltalán nem. Ez a sorozat indította el a háborút a tévécsatornák között, a versenytársak évekig nem tudták kiheverni ezt a mély ütést amit a FOX rájuk mért. A mély ütést, ami a 24 komplexitásában rejlik. Minden évad egy napot dolgoz fel, a részek pedig egy óra eseményeit. A dolgok valós időben történnek, az izgalom és feszültség fenntartása érdekében pedig egy időnként felvillanó digitális óra jelzi az adott az órából hátralévő időt. Arról nem is beszélve, hogy a 24-nél alkalmazott osztott kép technika avagy split screen felpörgeti az eseményeket, és lehetővé teszi, hogy egyszerre több helyszínen illetve több apró szálon fusson a cselekmény. A sorozat befejezése is egyedi, ugyanis megjelenik az osztott kép, a négy kis ablakocskában pedig négy –az adott részben fontos- szereplő látható, akik azon töprengenek, hogy mit hoz a következő óra. Mi pedig csak rághatjuk a körmünket a következő óráig, azaz a jövő hétig, vagy addig amíg meg nem nézzük a következő részt. Kiefer Sutherland alakítja Bauer ügynököt –megjegyzem zseniális, aki a terrorelhárítás különleges egységénél dolgozik (CTU – Couter Terroris Unit). Egy idő után módszerei miatt felettesei felfüggesztik pozíciójából, majd újra a segítségét kérik, mert rájönnek, hogy csak ő segíthet! Számára minden módszer megengedett! Legtöbbször fenyegetéssel és kínzással szerzi meg az információt, sokan megsínylik -a rossz fiúk közül-, de mindig eléri célját, mert egyszer mindenki megtörik. Minden évad arról szól, hogy Jack Bauer szökik a kormány vagy valami terrorista elől, de végül ő lesz a jófiú, bármennyire is hiszik mások, hogy nem az. A részek mindegyike kiváló írói munka eredménye. Sosem tudjuk előre a következő lépést, és még azt sem lehet sejteni, hogy a szereplők közül ki melyik oldalon áll. És ha azt hisszük már mindent tudunk, még akkor sem mehetünk biztosra, mert mindig vannak nem várt fordulatok Csak az biztos, hogy Jack Bauer mindig az igaz ügyért küzd. Az évadokban számtalan ismert színeész tünt már fel emelve a sorozat színvonalát, olyan nevek mint: ®eljko Ivanek, Xander Berkley, Dennis Heysbert, Bob Gunton illetve a mozi nagyágyúi Denis Hopper, Jon Voight illetve Robert Carlyle. A tengerentúlon most a 7. évad azaz a 7. nap eseményei követhetők. A 7. napon Amerika fel akarja szabadítani az afrikai Sangala köztársaságot, ahol egy Dzsuma nevű tábornok ,,a nép nevében” mindenféle szörnyűséget követ el, ártatlanok ezrei halnak meg.. Az amerikai katonai segítség elindul, Dzsumát el kell fogni mindenáron. Sangala már majdnem szabad, már minden simán megy de... Először terroristák fenyegetik meg az amcsikat és két repülőt robbantanak fel, aztán elrabolják az elnökasszony férjét, majd magát az elnökasszonyt akarják megölni azért, mert nem állította le a Sangala elleni inváziót. Senkiben sem lehet megbízni, az összeesküvésben sok magas rangú politikus, FBI ügynök és egyéb személy is benne van. A történet csavaros, a szálak kuszák, mi pedig csak várjuk a szereplőkkel együtt, hogy mikor lesz vége ennek az egésznek. Érdemes követni a 24-et, így legalább nem hiába tartjuk nyitva a szemünket a tévé előtt. A 7. napon Jack Bauer megmentette Amerikát, aztán leült, és megpihent.

,,Nem tudom ki vagy. Nem tudom mit akarsz. Ha váltságdíj kell elmondhatom már most, hogy nincs pénzem. De rendelkezem bizonyos képességekkel, képességekkel amiket hosszú karrierem során sajátítottam el. A magadfajtáknak én vagyok a rémálma, Ha most elengeded a lányomat akkor itt a vége. Nem foglak keresni, nem foglak üldözni. De ha nem, akkor keresni foglak, megtalállak, és megöllek.’’Valahogy így szól szabad fordításban az a pár sor ami Liam Neeson legújabb filmjében hangzik el. Az Elrabolva főhőse Brian Mills (Neeson) James Bond és Jason Bourne keveréke. A tökéletes, mégis földhözragatt és reális akcióhős. De még ne szaladjunk ennyire a rúd elé, Neeson előtt jöjjön valami más. Sok film felett elsiklunk, egyszerűen nem vesszük őket észre. Ez nem a mi hibánk, mert arról nem tehetünk, hogy egyes filmeket agyon vagy inkább túlreklámoznak, más filmek.viszont éppen ellenkezőleg. Mondjuk a Spíler az egy tipikusan olyan film amiről nagyon sokat beszélnek, de minek? Guy Richie nem egy nagy rendező, csak éppen jókor volt jó helyen, és elégszer bízott meg benne a Warner Brothers ahhoz, hogy ki tudjon adni pár filmet a kezei közül. A Blöff talán még ér is valamit, de az sem nevezhető a filmtörténet remekének. Rétegfilm! Legújabb filmje a fent már említett Spíler. A filmrőll ódákat zengtek, isteni magaslatokba emelte mindenki, ami szerintem baj, mert ez az ,,alkotás’’ a legjobb példája annak, hogy mit ne csináljuk egy fel nem használt filmtekerccsel. A sztori lapos, a figurákban semmi eredeti, az ,,angol alvilág bemutatása’’ pedig csak annyiban valósul meg, amennyi igazság tartalma van egy délutáni beszélgetős műsornak. Igaz az idei év legrosszabb filmje címét a Szabadság Útjai kaphatná, amit még ráadásul Oszkárra is jelöltek. Nem nagyon szoktam kritizálni filmeket, mert ha valaki filmet készít annak oka van. Bele ad mindent, hogy az jó, nézhető legyen, de az idén sajnos annyira felhúzott pár rendező és pár már említett munka, hogy egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy egyesek hogyan képesek ilyen filmeknek nevezett szutykokat kiadni. Lehet, hogy egy kicsit erősen fogalmaztam, de ha elmondom, hogy miről is szól a Szabadság Útjai akkor szerintem el fogják nézni azt a kis erős szavacskát. Egy házaspár életének története. Ez lenne egy mondatban. Leonardo DiCaprio alakítja a férjet akinek álma, hogy Párizsban csináljon magának karriert, illetve itt van a Kate Winslet által alakított feleség, aki színésznő akar lenni. Álmaik nem vállnak valóra, egy középszerű életet élnek, középszerű munkával és két gyerekkel. Egy napon a nő elhatározza, hogy mégis kiköltöznek Párizsba, azonban a férjét közben előléptetik, ő pedig teherbe esik. Igazából végig nem lehet tudni, hogy DiCaprio karaktere az apa, vagy a szomszéd. A film végén Winslet kisasszony elvégez magán egy rutin abortuszt, -megjegyzem belehal-, DiCaprio pedig fut haza, sír egy sort, utána pedig a játszótéren vágyódik, nézi ahogy a többi gyerek játszik, ő pedig siratja feleségét valamint a meg nem született gyerekét. A két másik gyerekre pedig bizonyára a nagyi vigyáz, mert a főhősünk nem velük van. A szálakat elvágták, a történetnek vége. Ez egy olyan mű ami tipikusan Oszkár centrikus. Van benne két kiváló színész, - sokat ordibálnak egymással, szóval megvan a kiváló alakítás is -, és itt egy szívszorító történet arról, hogy egy házaspár hogyan próbált meg kitörni a szürkeségből, de nem sikerült. Aki mégis, még ezek után is megnézné, annak csak azt tudom mondani, hogy színészileg azért nem rossz ez az egész, szóval ha éppen nem megy a helyszínelők akkor meg lehet nézni. Most eljött az a kategória amiről az elején is szó volt, azon filmek amelyekről keveset vagy nem is hallani. Liam Neeson filmjeit szeretjük, a Schindler Listája c. alkotás óta a nevét mindenki ismeri. Játszott már szerelmes szívtiprót, bölcs apát, jedi lovagot az egyik Csillagok Háborúja folytatásban, bogaras szexológust, illetve megformálta az ír hőst Rob Royt, illetve Arthur Schindlert. Nála sokoldalúbb színészt nem nagyon lehet találni. Ráadásul minden filmjében a karakteréhez megfelelő akcentussal szólal meg, ami azért nagy teljesítmény. Szóval karakterei variálódtak, sosem alakított hasonló figurát, de a franciák még őt is meglepték. Egy akciófilm címszerepét osztották rá, a film címe stílusosan csak annyi, hogy: Elrabolva. Bryan Mills (Neeson) valaha a titkosszolgálat egyik legkiválóbb ügynöke volt, de már visszavonult, csak hogy Kaliforniában élő lánya, a 17 éves Kim közelében lehessen. A lány az anyjával, Lenore-ral és tehetős mostohaapjával, Stuarttal él és épp Párizsba készül legjobb barátjával, Amandával, amire Bryan vonakodva bár, de áldását adja. Bár ne tette volna. Persze, a lányt elrabolják, apja pedig hatvan percig keresi, leszámítva azt a fél órát amíg kibontakozik az egész cselekmény. A filmben 3 fő akciójelenet van, rengeteg apró mellékszál is felbukkan ami csak érdekesebbé és élvezhetőbbé teszi az egészet. Az akciók jól komponáltak a film zenéjéhez hasonlóan amit Nathaniel Mechaly szerzett. A rendező Pierre Morel, a forgatókönyvet pedig nem más mint a francia film fenegyereke azaz Luc Besson írta, aki mellesleg a film egyik producere is. Szóval érdemes megnézni, mert jó kikapcsolódás és nagyon izgalmas. Aki nem hisz nekem az nézzen bele a filmbe. A youtube.com videómegosztón fenn van az előzetes. Annyit kell csak beütni a keresőbe, hogy Taken trailer, és máris kijön az ajánló.

A film halott, zárnak be a mozik, a nézőszám nagyon alacsony, az emberek elpártoltak a filmtől, az állam nem ad támogatást, nem éri meg filmet forgatni! Ilyen és ehhez hasonló mondatokat hallhatunk ,,nagy” vagy kezdő európai rendezőktől és filmes szakemberektől. Egy filmesztéta megszólal egy médiumban, a fiatal műsorvezetőcske, riporter vagy újságíró felteszi az általános kérdést, hogy akkor a film helyzete ma, és az esztéta az általam már az elején felsorolt közhelyes mondatokkal válaszol, depressziós képpel az arcán mintha a fogát húznák! Őszintén szólva én ezeket a műsorokat kerülöm, ezeket az idézőjelben vett szakembereket pedig nem engedném filmek közelébe! A film köszöni szépen jól van, nyílnak a multiplexek, teret hódítanak a 3d’s mozik, Amerikában hetente dőlnek meg a nézettségi rekordok, a film népszerűbb mint valaha! A sopánkodás csak az európai képírókra jellemző, mert valahogy mindig úgy érezték és érzik, hogy az általuk ,,színvonaltalan’’ –nak nevezett amerikai filmek minden téren kiszorítják őket, és, hogy ez valami filmes világháború Amerika pedig az ellenség! Ha objektíven nézzük akkor kisebb városokban falvakban észak, kelet és középeurósában tényleg zárnak be a mozik. Finnországban, Norvégiában, Romániában, Lettországban, Észtországban, Litvániában Ukrajnában és egyéb országokban nem támogatják kellő képen a filmgyártást, de ez nem a közönség hibája. Attól még, hogy a rendezők a csökkenő nézőszámot okolják a bukásért ez még nem jelenti azt, hogy igazuk van Az a baj, hogy az európai filmrendezők többsége művészfilmeket forgat, mert az jó, mert az intim, és mert az az ő ars poeticájuk, de legfőképpen azért, mert az nem amerikai! A művészfilmek jók, de ezek a filmnek csak egy szegmensét képezik. Ahogy nem mindenki szereti az akció vagy éppen a romantikus filmeket, úgy a művészi alkotásokra sem kíváncsi mindenki. Európai berkekben ezeket mély értelmű és elgondolkodtató filmeknek nevezik, de valahogy én nem látom, nem érzem a román nő élete + 10 abortusz c. film mély értelmét, vagy éppen a drogos fiatalok Krakkó utcáin film ars poétikáját! Ezen filmnevek kitaláltak, csak szemléltetni szerettem volna, hogy mit is várhatunk ha egy ilyen ,,művészi” alkotásra beülünk. Szóval az emberek nem azért nem járnak moziba, mert a mozi haldoklik, hanem, mert olyan filmeket akarnak nézetni velük amelyre nincs széleskörű igény. A nézőt nem érdekli, bevétel nincs, az állam nem támogat, mert nem nyereséges a dolog, ha pedig kevés a film és a néző akkor a moziknak sem éri meg működni! Az amerikai filmeket meg persze nem szabad beengedni, mert az ,,minőségtelen”, ,,nézhetetlen”, ,,sablon”, fujj... Ez van! Az amerikai filmek viszont jók – aki nem ért egyet ne feszítsen rögtön keresztre, olvasson tovább -, értékes és érdekes filmeket szép számmal lehet találni, a világ legelismertebb filmesei Amerikában vannak és tevékenykednek, ott a film működik, nincs lélegeztető gépre kapcsolva! Ott a mozi arról szól amiről szólnia is kéne: Elmegyek megnézem a filmet, kikapcsolódok, szórakozom, sírok, nevetek és aztán hazamegyek! Egy filmet csak beleéléssel lehet megnézni, máshogy nem érdemes, és ha meghatott, megindított, elgondolkodtatott akkor már megérte! Az amcsik mindenki igényeit, étvágyát kielégítik, több műfaj van nem csak depresszív, önmarcangoló filmeket gyártanak, hanem életvidám, erőt adó és inspiráló dolgokat amitől jobban fogjuk érezni magunk! Persze az amerikai film sem tökéletes, vannak félre sikerült dolgok, de ők legalább azért dolgoznak, hogy nekem a nézőnek jó legyen, hogy én élvezzem és jól érezzem magam, de ez mellett azért arra is törekszenek, hogy a kritika is jó véleménnyel legyen az elkészült alkotásról. Az európai filmek is jók voltak - Az élet szép, 8 és fél, Édes élet, Az olasz meló, Leon a profi, A Profi, Zorba a görög, A korán virágai, Mephisto, Professionalac és még sorolhatnám - Az olaszok a franciák az angolok a spanyolok a magyarok a szerbek a németek a csehek a lengyelek még mindig tudnak kiváló filmeket készíteni, csak ezeknek a szakmailag népszerű fesztiválos művészi blődliknek a túlzott térhódítása, és filmkedvelőkre való ráerőszakolása az, ami nem jó,.és, mert ezeket nem nézik, ezért sajnálkozik minden ilyen filmet készítő európai filmes! - És sokan vannak! - Én csak azt mondom, hogy nem kéne nyomni azt ami nem megy, de, hogy erre mikor jönnek rá azok akiknek rá kéne jönni, az már egy óriási kérdés